kattog

Arra a megállapításra jutottam, hogy tulajdonképpen nagyon hasznos, ha valaki alkoholista, úgy értem, ööö nem a társadalom szempontjából hasznos, úgy természetesen nem túlságosan, merhogy a folyton ittas skúló nem termel profitot, nem tud utódairól gondoskodni (már ha egyáltalán képes és akar utódokat létrehozni) és úgy általában nem tud másokért tenni semmit (sőt, borzalmasan akadályoz, ingerel és undorít mindenkit, ez egy nehéz probléma itten), nade az egyén szempontjából kéremszépen remek dolog ez: egy alkoholistának mindig van elfoglaltsága, nyilván sosem unatkozik; én legalábbis úgy képzelem, hogy csúf másnaposságokat gyors berúgásokkal kúrálva igen pörgősek lehetnek a napok és amolyan csehovosan eltelik az élet (hogy elment az élet, mintha nem is éltem volna), sehol az a szép kövér spleen ami engem gyötör folyton, merhogy helyette van kábulat, távolság, meleg burok, vatta az agyadban.
Az is igaz viszont, hogy egy alkoholistának nagyon keményen kell dolgoznia, mire eljut a megfelelő állapotba: rengeteg pénz, energia, elszigetelődés, szeretetlenség, borzalmas másnapos okádások, fejfájások, hallucinációk és gyomormosások árán végül elérheti az általam elképzelt csehovi csúcsokat, sej.
Azt mondják, értelmesen kell élni, meg segíteni másoknak, szeretni, szeretve lenni, dolgozni, nyomot hagyni.
Nekem ezzel csak az a bajom, hogy képtelen vagyok rájönni mitől értelmes bármilyen tevékenység. No persze minél többet gondolkodik ezen az ember annál komolyabban ráérez az egész értelmetlenségére és akkor persze már mindjárt sokkal szebben hangzik, hogy élni önmagában jó, virágokat szagolgatva, réten mosolyogva, a létezésnek meg a rügyfakadásnak csak úgy általában örülve.
Merhogy ha az élet az én mandalám, akkor minek csudaszépen összerakni, kiszínezni, ha végül nem marad belőle semmi? Ha minden kezdetemben ott a vég, akkor miért kéne örülnöm bárminek csak úgy? És ha folyamatosan el kell foglalnom magam - buliba kell járnom, filmeket kell bámulnom, olvasnom, futnom meg bloghoz beszélnem kell - ahhoz, hogy ezek ne jussanak eszembe, akkor vajon valóban olyan csudás dolog a létezés önmagában? És ha ezek mégis eszembe jutnak és kattogok rajtuk, akkor nem jogos-e ha felhagyok mindenféle tevékenységgel és a) nem akarok jelen lenni csak valamiféle részeg kábulatban b) szenvedek és lefagyva bámulok bele a világba c) öngyilkos leszek, mert minek élni.
És igen, ott a csábító lehetőség, hogy mindezt félredobjam, elfelejtsem és halálomig elfoglaljam magam számomra értelmesnek tűnő dolgokkal, ami ugye szintén csak fikció, mert mi a francért lenne értelmes tevékenység például könyveket olvasni vagy macskát simogatni vagy blogot írni.
Jóvanna, csak hangosan gondolkodtam, tulajdonképpen csak azt akartam mondani, hogy megértek minden szenvedélybeteget, az életet túlmisztifikálni nem kell félnetek.