Tegnap este gondolkodtam kicsit ezen a témán és arra jutottam, hogy az ember semmit nem ér azzal, ha előre riogatják, figyelmeztetik, forgatják a szemüket.
Egyrészt úgysem hiszed el és meggyőződésed, hogy az illető, aki ijesztget, az csak extra szerencsétlen, béna, ostoba, stb volt, te majd máshogy, jobban, ügyesebben, okosabban, szervezettebben, stb csinálod. Másrészt nem tudod elképzelni előre, hogy mivel jár egy (két) (három) gyerek.
Amikor kiderült, hogy ikreim lesznek, mást se hallottam, csak a sápítozást, meg azt, hogy jaj, de rettenetesen nehéz lesz, úristen, jaj, jézusmária, milyen borzasztó - egy csomóan úgy reagáltak, mintha azt jelentettem volna be, hogy mittomén, börtönbe megyek pár évre. (Ez egyébként finoman szólva is bunkóság szerintem, de mindegy, én már megszoktam, hogy velem nem udvariaskodnak)
És hát oké, voltak (vannak) a speciális körülményeink, amik miatt tényleg jogos volt valamennyire a hápogás: harminc hetes ikerterhesen Amerikába költözni két bőrönddel meg egy macskával, úgy, hogy senkit nem ismerünk itt, nincs még lakásunk sem (sőt, három napig biztosításunk se volt, iszonyú durva lett volna, ha akkor megindul a szülés - több százezer dollár, ha jól emlékszem, direkt megnéztem utólag) hát igen, elég vakmerő...ugyanakkor én mindig arra gondolok, hogy ha Pesten laknánk, akkor se igen lenne segítségünk, hacsak a barátok nem: az én szüleim meghaltak, a többi családtagom öreg, beteg, bátyámék sokat dolgoznak (mondjuk biztos, hogy ők segítenének a legtöbbet), Marci családja Debrecenben...ugyanaz lenne, mint itt, csak éppen egy fillérünk se volna, nem tudom hol laknánk, meg ilyen apróságok...úgyhogy egyáltalán nem olyan tragikus, ahogy alakult ez, persze az rossz, hogy a család nem látja a babákat, meg hogy innen azért nemigen tudunk hazaugrani, de ez most mindegy is, nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy nem biztos, hogy van értelme bármire is figyelmeztetni a terheseket, mert akármire is készülnek, a babasokk mindenképp nagy lesz - ez végszónak tökéletes, nekem ez a rettentő bölcs útravalóm van minden terhes számára.
Ja, igen, még nem végszavazok, mert van még egy téma, amin sokat gondolkodom: ez pedig az, hogy az ember mikor szül és "kiéli-e magát" addigra. Szerintem nincs ilyen, hogy kiéled magad, szerintem az, amit "kiélés" alatt értenek, az gyakorlatilag egy folyamatos igény az emberben, én leginkább a szabadsággal azonosítom. És az a helyzet, hogy az ember minél tovább vár, hogy "kiélje magát", annál nehezebb elengedni a szabadságát, szóval én azt gondolom, hogy a terhesség/szülés/gyerekvállalás pszichés része miatt is inkább jobb korán (legalábbis harminc alatt) szülni/gyereket vállalni, mert az ember akkor még jóval rugalmasabb, kevésbé becsontosult és könnyebben engedi el a dolgokat - persze közben valószínűleg meggyőződése, hogy "nem élte ki magát" (hümm)...
Én egyébként azt hiszem, hogy a szülés utáni depresszió tulajdonképpen nagyon összetett érzések zűrzavara: egyrészt nyilván a hormonok okozzák, másrészt a kialvatlanság, harmadrészt viszont a nagyon furcsán (igenis, furcsa, hogy hirtelen ott van egy (két) gyerek, hiába van előtte az a nyolc-kilenc hónap) megváltozott körülmények: én ahogy visszaemlékszem, egyszerre gyászoltam a régi életemet, az akkori szabadságomat, illetve a Marcival való kapcsolatomat, azt, amelyik csak kettőnkről szólt. Ugyanakkor persze nagyon szereted a babá(ka)t, örülsz, hogy megszülettek, örülsz, hogy túl vagy a szülésen, örülsz, hogy egészséges(ek), tehát van itt eufória is jócskán, csak azért rossz érzésekkel vegyítve. (Plusz az én depressziómat nyilván durván mélyítette a dupla gyász, az országváltás miatti magány, honvágy, kultúrsokk és bizonytalanság, szóval ez egy még összetettebb nehézség, amibe bizony jobb, hogy nem is gondoltunk bele amíg terhes voltam.)
Ez a gondolat persze sehogyan sem illik a "gyermek a szerelmünk gyümölcse" tézisbe, mert mi az, hogy az ember bármit is gyászol, mikor éppen részt vett a születés csodájának őőőő csodálatosságában?
Hát, biztos van, aki nem gyászol, ez nyilván emberfüggő is, hogy ki mennyire tudja feladni régi önmagát egyik napról a másikra, ki mennyire képes alkalmazkodni a nagyon megváltozott körülményekhez, ki mióta próbált teherbe esni, mit vár a gyerektől, stbstb.
És hogy ezt miért mondom? Hát, mittomén: a blognak értelme nincs, de páran jól szórakozunk rajta...
