Elképesztő, hogy a gyerekeim lelki élete még az enyémnél is bonyolultabb, gondolhatjátok mi megy itt nap mint nap...mert azzal együtt, hogy toporzékolnak (szó szerint) az önállóságért, sokkal bújósabbak, érzelmesebbek lettek, Léna eddig is eléggé szeretett ölben lenni, de most Marcika is elkezdett felkéredzkedni és ha már az ölemben van, hát kedvesen ráhajtja a vállamra a fejét, valami elviselhetetlenül aranyos, tényleg.
És igen, a következő percben meg hörögve sikít (szó szerint), hogy tegyem le és azonnal adjam neki oda a lakásban fellelhető összes lyukas kislabdát.
Érdekesek a gyerekek, ez az ikerség meg aztán különösen: néha majd megőrülök ez tény, de alapvetően nagyon izgalmas figyelni, ahogy változnak, meg hát persze állati aranyosak, Léna megtanulta mutatni, hogy elfogyott: a két kis tenyerét felfelé fordítja és széttárja a karját, aztán pedig boldog mosollyal bezsebeli a szülők lelkes puszijait. Ugyanezt csinálja a mamapapával: pontosan tudja, hogy elviselhetetlenül aranyos, mikor mondogatja, hogy mamapapa és mindig jól kiszámítva elhelyez egy-egy mamapapát és akkor persze nem lehet mit tenni, vadul puszilgatni kell, ő meg szégyenlős (de ugyanakkor elégedett) mosollyal viseli a szülők boldogságát; láthatóan pontosan tudja mindig a várható hatást, büdös, ravasz kölke. Elviselhetetlenül aranyos.
Aztán az van még, hogy sokszor egy-egy mozdulatról jutnak eszembe a szülők, például ma reggel egy külön kis üvegbe töltöttem a kávés tejet és akkor eszembe jutott, hogy sokszor az anyám is így csinálta és akkor már csak egy pillanat volt a szülők reggeli otthoni kávézásától eljutni a szülők reggeli balatoni kávézásáig, meg addig, hogy mennyit tervezgették, hogy ha nyugdíjba mennek, akkor majd leköltöznek a Balatonra...olyan rettenetesen árvának érzem magam ezektől az emlékektől, hogy néha majd megfulladok.
Miért, miért, miért kellett ilyen fiatalon meghalnia éppen az én szüleimnek?
