Jaj, már megint hisztis-sírós vagyok, asszem megviselt kicsit az anyák napja, meg eléggé stresszel most ez a költözős bizonytalanság, aztán nyomaszt a gyerekek problémája is, meg egyfolytában pénz zűrjeink vannak, asszem öregszem, a bizonytalanság már nem nagy kalandnak tűnik, inkább ijesztő nyűggé vált az idők során...mondjuk szerencsére fegyelmezett vagyok, simán tudok magamban sírdogálni, panaszkodni meg úgyis a blogomban szoktam, Marci mondta is tegnap, mikor sokat beszéltünk az első időkről, meg a terhességről, hogy milyen vitézül viseltem a folytonos okádást, sose panaszkodtam (a blogomban persze azért volt aki beszólt, hogy mennyit nyavalygok, de szerintem ez a legjobb módja a nyafogásnak, így tök jól megkímélem a környezetemet, a blogot meg nem kell elolvasni, ha nem tetszik, mondjuk aztán meg olyan elegem lett a kommentben beszólogatókból, hogy most már tényleg némaüzem van itt, hehehe).
Aztán tegnap felhívtam a nagymamámat (ez is felzaklatott kicsit, hogy már csak a nagymamámat hívhatom anyák napján) és szegény nagyon el volt kenődve, meg is értem, az ünnepek nagyon fájdalmasak tudnak lenni ha gyászol az ember (főleg ha a saját gyerekét gyászolja, iszonyú lehet tényleg, főleg egy ilyen csúnya, erőszakos halál).
Szóval szegény nagymamám megint magyarázta, hogy csináltassuk meg a sírt, mert süllyed és én eddig nagyon nem voltam empatikus ezzel a témával kapcsolatban, mert minek sírra költeni a pénzt, amiből amúgy is kevés van, de hirtelen ráébredtem, hogy hát igen, az elengedés képtelensége ez a sírmánia nyilván és meg kell próbálnunk megérteni...gondolom ez valami kapaszkodót nyújt, lehet odamenni, lehet gondozni, lehet azt gondolni, hogy most már "ott laknak" a halottaink. Én persze teljesen máshogy gondolkodom erről, de biztosan valami ilyesmi van ebben és talán a sír ápolgatása segít végül az elengedésben, a gyászmunkában.
