Hát igen, elég borzasztóak most...de közben meg annnnnyira cukik.
Hehehehehe. Marci tegnap ízelítőt kapott abból, ami mostanában megy itt napközben, teljesen kiborult, mert amúgy ha itthon van, akkor is dolgozik, én meg a babákkal vagyok, úgyhogy ő, a mázlista, ritkán tanúja a földön hemperegve ordításnak
Tegnap viszont, míg én főztem, ő a kis őrültekkel játszott és kénytelen volt elviselni a terrible two közeledte miatti brutál hisztiket, a most éppen nagyon durva szeparációs szorongás miatti brutál hisztiket és a most éppen nagyon durva fogzás miatti hisztiket.
Az a helyzet, hogy rémesek ezek így együtt, ráadásul az én gyerekeim elképesztőek, mert tényleg mindig mindent egyszerre csinálnak, a hülyeséget egyszerre kezdik el, egyszerre jön brutálisan a foguk, egyszerre kezdenek járni, egyszerre őrjöngenek, nem is értem, hogy lehetnek kétpetéjűek, szerintem abszolút megfigyelhető telepátia van közöttük.
Azt mondjuk már most látom, hogy napról-napra nehezebb; szóval beismerem, a terrible two nemcsak valami legenda, hanem valóban nehéz periódus - emlékszem, mikor még terhes voltam, leveleztem az egyik volt osztálytársammal, akinek van egy lánya és ő is (nagyon kedvesen, kábé mintha azt meséltem volna, hogy rákom van) elszörnyedt, mikor meséltem, hogy ikreim lesznek; neki egy három éves lánya van és úgy nyilatkozott, hogy belehalna, ha az akaratos, hisztis kislányából volna még egy...
PS.: Gondolkodtam, hogy vajon a mostani nehézségeket miért érzem mégis könnyebbnek, mint a kezdeti küzdelmet és arra jutottam, hogy éppen az a tudat segít mindent elviselni, hogy most már kicsit tapasztalt vagyok és tudom, hogy vannak rossz fázisok, amik szerencsére elmúlnak.
Az elején az ember annyira tapasztalatlan, annyira ügyetlen, annyira fáradt és annyira nem érti még a gyerekeit - bocsánat, muszáj mindig többes számban -, nem tud különbséget tenni sírás és sírás közt és a gyerekek is annyival rosszabbul kommunikálnak, hogy az egész egy végtelen és reménytelen káosznak tűnik, amiből nincs kiút...
PS.: Gondolkodtam, hogy vajon a mostani nehézségeket miért érzem mégis könnyebbnek, mint a kezdeti küzdelmet és arra jutottam, hogy éppen az a tudat segít mindent elviselni, hogy most már kicsit tapasztalt vagyok és tudom, hogy vannak rossz fázisok, amik szerencsére elmúlnak.
Az elején az ember annyira tapasztalatlan, annyira ügyetlen, annyira fáradt és annyira nem érti még a gyerekeit - bocsánat, muszáj mindig többes számban -, nem tud különbséget tenni sírás és sírás közt és a gyerekek is annyival rosszabbul kommunikálnak, hogy az egész egy végtelen és reménytelen káosznak tűnik, amiből nincs kiút...
