Jaj, végre. A babák kicsit jámborabbak lettek, Léna tegnap csak egyszer toporzékolt, ez nagy szó az utóbbi napok borzalmaihoz képest. Eszelős, fullasztó meleg van, olyan kimenni, mintha egy nagy kemencébe lépne az ember.
Büszke vagyok magamra, mert tegnap végre sikerült egymás után csúszdázniuk, tök fegyelmezetten kivárták, míg mindenki sorra került, a végén még szeretni fogom a játszóteret (nem).
Amikor elkezdtünk odajárni, úgy gondoltam, hogy csak úgy tudom megoldani a csúszdázást, hogy az egyik gyereket kikötöm a lépcsőhöz, hogy ne kóricáljon a másik irányba, míg a tesóját húzom-vonom, de biztos rögtön jönnének a szociális munkások, hát igen, kicsit eretnek gondolat, érzem én is.
Ja, az előző poszthoz: mindazoknak, akik tragédiát/felháborító arroganciát sejtenek kaján mosolyom mögött: a kaján mosoly a satnya nőgenerációnak szól, aki mi vagyunk (beleértve természetesen engem is).
Kifejezetten lenézem magam például azért, mert rosszul vagyok a gondolattól, hogy az új lakásunkban nem lesz mosogatógép. A nagymamámat pedig éppen emiatt emlegetem mindig, mert anyáink-nagyanyáink olyan nagyon kemények voltak, a jég hátán is megéltek, nem volt pénzük, nem voltak kilátásaik, volt viszont egy csomó gyerekük, több műszakos munkájuk, egy rakás mosatlan ruhájuk, amit kézzel kellett kimosniuk és mégis tették a dolgukat szó nélkül és ez nekem tetszik, szeretem az erős nőket, mi állatira el vagyunk kényeztetve - és még csak nem is tudunk róla.
PS: Mindig kifelejtek valamit. Szóval annyit még az előzőhöz, hogy azt is szerettem volna mondani (a jelek szerint nem megfelelően), hogy szemléljük a dolgokat perspektívában. Hogy mikor épp halni készülünk a szerelmi bánattól, jusson eszünkbe, hogy vannak emberek, akik éhen halnak.
PS: Mindig kifelejtek valamit. Szóval annyit még az előzőhöz, hogy azt is szerettem volna mondani (a jelek szerint nem megfelelően), hogy szemléljük a dolgokat perspektívában. Hogy mikor épp halni készülünk a szerelmi bánattól, jusson eszünkbe, hogy vannak emberek, akik éhen halnak.
