A levelek kapcsán még azon is gondolkodtam, hogy ez az egész gyerekezés tényleg mennyire tele van ambivalenciával: hogy néha agyoncsapnád őket mert folyton üvöltenek, lerántják a redőnyt, mindent tönkre tesznek, széttépnek, bepiszkolnak, veszélyesek magukra, egymásra, de közben meg állati cukik és meghatóak, így agyoncsapás helyett inkább leülsz hozzájuk karikát pakolgatni.
Aztán az is eszembe jutott, hogy persze, hajtanád az időt, hogy legyenek kicsit önállóbbak meg tudjanak benyúlni maguktól a hűtőbe a tejért és lehessen velük beszélgetni és megegyék a zöldbabot is meg ne tépjék szét a könyveiket, ugyanakkor a gondolat, hogy felnőnek és leválnak rólad, hogy nem te leszel a legfontosabb, hogy lesznek barátaik, programjaik, szerelmeik és saját életük, nos, az rémisztő és ilyenkor az ember bizony megállítaná az időt, hogy Léna igenis mindig fusson boldogan a kitárt karomba a játszótéren és Marcus mindig akarjon felkéredzkedni az ölembe a kis kezét mohón tekergetve.
Persze sose akarnám őket örökre itthon tartani, nálunk a családban mindkét ágon van olyan, aki sosem költözött el otthonról és én ezt végtelenül károsnak és egészségtelennek tartom.
Tudomásul kell venni, hogy az anyáknak sajnos az a sorsuk, hogy legyenek is, meg ne is, a két állapotot tökéletes ráérzéssel és tapintattal adagolva...
