Tök érdekes, ahogy változik ennek a blognak a funkciója az életemben.
Kezdetben dühöngőként és magányűzőként szolgált, na meg épp meg akartam bolondulni, szóval terápiának is zseniális volt, aztán sok éven át főleg dühöngő, hiszti- és panaszfal maradt.
Nekem nagyon jót tett, a sok bajomat kiordítottam, kihánytam ide, aztán nem foglalkoztam velük többé (a mai napig soha nem olvasom vissza magam).
Aztán a terhességem alatt elkezdtek idegesíteni a kommentek (nyilván érzékenyebb is voltam) és akkor rájöttem, hogy én nem akarok párbeszédet, nem akarok beszélgetni, én csak beszélni akarok tök mindegy kinek.
Szóval megszűntek a kommentek és én sokkal felszabadultabban ordítottam ki magamból minden bajomat. Aztán volt olyan, aki beszélni akart hozzám és megtalált máshol, hogy kifejezze rosszallását az őszinteségem és problémáim miatt, na meg persze szerintem sokaknak meggyőződése volt, hogy a düh és a panasz az egyetlen arcom, hiszen leírtam itt a blogba' hö.
Akkor ez bosszantott és bár azt gondoltam, hogy lepereg rólam ez a fajta kiritka, mégis elkezdtem óvatosabban írni, már nem rohantam blogolni ha valami bántott és sok este telt el úgy, hogy a blogírás gondolatára csak legyintettem.
Az utóbbi időben pedig azt vettem észre, hogy jól esik nem írni a rossz dolgokról, jól esik nem erőt adni nekik és megörökíteni őket, viszont a jó és szép dolgokról meg szerintem nagyon nehéz nem giccsesen és barokkosan írni, az állandó viccelődést sem szeretem, szerintem az ilyesmi mindig hamis és izzadtságszagú, szóval sokszor maradt a némaság, ami meglepő módon egyre jobban esik.
Persze sok ilyen korszakom volt már bloggerségem során, de ez a mostani, ez valahogy olyan állandónak tűnik, meg egyre hosszabb.
Babablogot sosem akartam írni, egyszerűen nem az én asztalom, nem az én stílusom, meg fel nem tudom fogni miért érdekelnének bárkit a gyerekeim emésztési problémái meg a foguk száma, meg hogy mit reggeliznek. Persze a kedvességeket, meg a vicces dolgokat leírom - illetve egyre ritkábban -, de sokkal inkább rólam szól ez a blog és csak általam a gyerekeimről.
Ennyi önzést még megtartottam magamnak, mert egyébként úgyis róluk szól az életem.
