Most épp az undorító elsőbbségadással kéne foglalkoznom, de mivel nem visz rá a lélek, gondoltam elmesélem, milyen hollywoodi itthon a hangulat egy ideje: a gyerekek felváltva kiáltozzák nekünk, hogy szeretlek! Nagyon szeretlek! (Mondjuk teljesen példátlan módon ezt szerintem én honosítottam meg, mert az esti puszi mellé rendszeresen minden gyerekemnek hosszan kifejtem, hogy mennyire szeretem, lám, lám, nem is vagyok én olyan cinikus.)
Szép Lénike tegnap viszont új színt vitt a vallomásokba: többször megállt előttem, nagyon komolyan, nagyon hosszan a szemembe nézett, majd pár perc szemezés után teljesen tárgyilagos hangon azt mondta: nagyon szeretlek. Aztán nagyot kacagott.
