Az apukám ma lenne 64 éves. Reggel rájöttem, hogy már nem emlékszem a telefonszámára - milyen kis nyomorult részlet, aztán mégis elszégyelltem magam rajta.
Állati szomorú vagyok egész nap, mint az összes ilyen évfordulón, utálom, hogy éppen az én szüleim éltek ilyen nagyon rövid ideig, hogy éppen ők nem találkoztak soha az unokáikkal, hogy éppen az én anyámnak volt operálhatatlan agresszív agydaganata, hogy éppen az én apukám ugrott ki az ablakon és éppen nekem kell ilyen hamar átélnem azt az utálatos ősmagányt, amit a szülők elvesztése jelent.
Egy kicsit azért lehetett volna szebb ez a történet, nemde?
