How in the hell could a man enjoy being awakened at 8:30 a.m. by an alarm clock, leap out of bed, dress, force-feed, shit, piss, brush teeth and hair, and fight traffic to get to a place where essentially you made lots of money for somebody else and were asked to be grateful for the opportunity to do so? *

Jézusom, de rossz a kedvem.

Nemcsak az a baj, hogy nem aludtunk egy percet sem (aki azt képzeli, hogy a gyereke átalussza az éjszakát, az legyen felkészülve rá, hogy a gyerek bármelyik éjszaka megtörheti e remek szokást azzal, hogy óránként elkezdi ordítva énekelni az Estejót - és nem, nem egy éjszakáról beszélünk, hanem ebből rendszer lesz, ami immár vagy egy hónapja tart, megőrülök), hanem hogy már megint a nyakamban van ez az egzisztenciális katyvasz, ami annak idején, mikor Triesztbe költöztünk, nagyon durván jelen volt.

Hogy folyton azt érzem, hogy semmi kedvem semmihez, hogy az összes munkahely nevetséges bolhacirkusz, hogy valójában csak a tanításnak van értelme, de abból nem lehet normálisan megélni, hogy már megint nagyon kamaszosan gondolkodom a munkáról, meg annak a hasznáról és legszívesebben csak itthon feküdnék a plafont bámulva.

Hogy azt képzelem, hogy nekem nem számít, hogy hol dolgozom, pedig valójában senkinek sem számít jobban nálam és főleg az idegesít halálra, hogy még mindig itt tartok és egy tapodtat se mozdult ez el semerre. (Mondjuk nyilván: a gyes azért eléggé visszalöki az embert mindenféle rossz állapotokba; vagy jó, mittudomén, biztos van akinek jót tesz a három év otthon, nekem biztosan nem volt jó, meg persze nálam ugye a három év valójában öt év külföldön, speciális helyzet, speciális szívásokkal, na mindegy, ez egy külön történet)

És közben meg van egy férjem, aki jól elkutatgat, elutazgat, én meg az istennek nem találom a helyem sehol (tudjátok, minden sikeres férfi mögött egy sikertelen nő áll, magamtól idéztem, ez olyan angol módszertani kutatós dolog, ők szokták így a könyveikben) és nekem azt ígérték, hogy ha gyereket szülök, akkor mindez nem számít majd egyáltalán, dehát nem a csudát nem számít, pont olyan vagyok mint régen.

Eh, annyira elegem van magamból - mondjuk stílusosan ma nyolc éves ez a blog és nem, nem áprilisi tréfának szántam annak idején. Egyébként teljesen megdöbbent, hogy képes vagyok valamit ennyire kitartóan csinálni. Az ilyesmi teljesen példátlan az én életemben, többek közt ezért is szeretem. Na megyek, ma van egy teljesen fölösleges állásinterjúm.

* Charles Bukowski (méghogy 8.30! a szerk. megjegyzése)