És nem is meséltem még, hogy mennyi mindent mondanak már a kis állatkák gyermekeim: Léna ragozni szeret nagyon, ilyeneket mond magukról meg másokról, hogy pakolnak meg elmentek, kedvencei a főnévi igenevek - inni, felmászni, leszállni, hintázni -, viszont múltkor feltett egy olyan filozófiai kérdést, hogy mit csinálunk? amire meg is adta gyorsan a választ: nem.
Marcus inkább a főneveket meg a számokat szereti, de kedvencei a nevek: a családi névsort folyamatosan kántálja, majd a végére mindig lelkesen hozzáteszi: mindenki.
Nagyon kis okosak lettek hirtelen, jókat szórakozunk rajtuk, meg nagyon kedvesek is, Marcus mindenkinek lelkesen osztogatta a puszikat a családi ebédeken, persze az összes családtag megőrül érte, a nagymamám egyenesen azt mondta, hogy olyan neki az unokákkal lenni, mintha randevúzna...egyébként meg holnap megyünk vissza, nagyjából meg is gyógyultunk három hét alatt, Budapest már nem tetszik nekem - sejtettem, hogy így lesz -, úgyhogy az a mániám, hogy költözzünk majd valami élhetőbb városba.
Aztán az is van még, hogy egyszerűen rosszul vagyok a magyar tévében menő amerikai szinkronos sorozatoktól - Marci szerint sznob vagyok, szerintem meg szimplán csak normális -, meg mindentől, amit angol eredetiből fordítottak, hiányzik rettenetesen az angol, valahogy annyira a lelkem része lett két év alatt.
A legérdekesebb viszont, hogy sóvárogva szeretnék tanítani, nosztalgiával gondoltam valamelyik nap a Reward tanári kézikönyveimre - valószínűleg eljött az idő, amikor már tényleg nagyon nehezen viselem Annát, Petit és Gergőt napi tíz órában.
