antiezoterikus

De már mi a jó búbánatért ne lennének véletlenek? És miért jó, ha nincsenek? És aki azt hiszi, hogy nincsenek, az sosem lepődik meg, amikor a "sors" így vagy úgy bánik vele, mondván, hogy ennek "így kellett lennie"? Vagy hogy van ez? És az "így kellett lennie" ember, az mindig csak sodródik, hiszen a sorsán változtatni úgysem tud?

Oké, persze, értem én, hogy így könnyebben kezelhető a világ, meg kellenek nekünk az átlátható viszonyok, meg korlátok, meg az okok, mint a gyerekeknek, meg így aztán bármibe bármit bele lehet magyarázni (aki az átlagnál kicsit többet olvasott, annak ez végképp menni fog) és az ember úgy érzi, hogy nincs elveszve, valamiféle nagyobb erő nézi és segíti és terelgeti őt és megírta neki előre a forgatókönyvet is, de hát az élet éppen a meglepetései miatt (is) izgalmas, nem?

Én változatlanul abban hiszek, amit én magam csinálok - anélkül, hogy az előző és eljövendő életeimben kutakodnék, vagy a szüleim pszichéjét és a tenyerem vonalait analizálnám* -, a saját erőmben, meg a nem előre kikövezett, kitaposatlan utamban. 

*persze, ezek ideig-óráig lehetnek érdekes és fontos dolgok - mondjuk a mindenféle életek vizsgálgatása, meg a Tarot kártya és a tenyérjóslás eléggé nyilvánvalóan csak játéknak jók, persze az önismereti játékok nyilván nem haszontalanok egy bizonyos pontig -, de nagyon veszélyes ebben elveszni és az égvilágon mindent ilyesmikre visszavezetni, meg dagonyázni bennük.


PS: Arról nem is beszélve, hogy mennyivel romantikusabb az én magányos hős teóriám. Az Erős, Minden Nehézséggel Megküzdő Ember eszménye. Ugye.