Mivel tamko által mindenféle lombikos blogba beleolvasok mostanában, sokkal többet gondolkozom ezeken a dolgokon is - tudom, bár ne tenném; a múltkori ilyen elmélkedésem az nem volt egy sikersztori, tamko, ezt ne linkeld sehová kérlek, jól elvagyok én itt magamban* - és nem tehetek róla, de egy gondolat nem hagy nyugodni, nevezetesen: ha az ember annyira szeretne gyereket, hogy mindenféle kellemetlenségeket akár évekig tűr a beavatkozások miatt és végül tényleg lesz gyereke, de beüt nála a szülési depresszió (ami hormonális okokból, na meg a nagyon durván megváltozott élethelyzetből - és kialvatlanságból - fakadóan szerintem sok nőt fenyeget), akkor nem lesz ezeknek a nőknek ez sokkal-sokkal durvább?
Mert a depresszió eleve bűntudattal jár (az anyaság is, khm), de egy lombikkal született gyerek utáni depresszió az talán tripla bűntudattal jár(hat), nem? Mert ott van ugye a nő, aki iszonyúan akart gyereket és megszületik a gyerek, ő meg szenved (a szülés utáni depresszió szar dolog, trust me) és ettől még pocsékabbul érzi magát, hiszen neki onnantól kezdve egész életében örülnie kéne (szerinte).
Persze az is lehet, hogy ezek a nők éppen ezzel az extra nagy örömmel, amivel a gyereket várták, valahogyan könnyebben le is tudják győzni a depressziót (bár ha ez a fajta depresszió csak a hormonok játéka, akkor az mindenkinek ugyanolyan nehéz, nade ej, tudjuk, hogy a test a lélekkel együtt értelmezhető csak, vagyis izé, nem tudjuk, hogy van-e egyáltalán olyan, hogy lélek, csak úgy, huh, na mindegy, belegabalyodtam, ebből már nem jövök ki jól.)
Biztos kutatják ezt is, abba is hagyom, csak még gyorsan elmesélem, hogy megfigyeltük otthon, hogy tesztszerűen köszönnek mindenhol: heló, szia, szevasz, sziasztok, viszlát. A megfelelő aláhúzandó. Csak azért mondtam, mert hirtelen nehéz eldöntenem, hogy köszönjek most, úgyhogy heló, szia, szevasz, sziasztok, viszlát.
* egyszer valami blogokkal foglalkozó oldalon olvastam, hogy a magyar bloggerek sosem reflektálnak egymásra és hogy ez milyen rossz. Szerintem ez valahogy a magyar vérmérséklet miatt van így: sokan fölöslegesen megsértődnek mindenfélén, ahelyett, hogy érdekes és őszinte beszélgetéseket folytatnának, úgyhogy az embernek hamar elmegy a kedve a reflektálástól...
