Egyébként meg igazából halálosan idegesít, ahogy a férfi társadalom (meg egyébként sok behódoló nő is) a nőket kezeli: van itt a sok szöveg emancipációról, meg a nők ugye tényleg fantasztikus dolgokat harcoltak ki maguknak (pl gyereknevelés mellett munka, na ez egy baromi rossz ötlet volt szerintem, jójó, tudom, hogy muszáj az önállóságunkhoz, az anyagi függetlenségünkhöz, az önazonosságunkhoz, blablabla, de lelki szemeimmel már előre látom, ahogy körülbelül a hetedik munkanapomon összerogyok végkimerülésben), de az alap megítélésük, az szerintem változatlanul ugyanolyan.
A nő szépen szüljön gyereket, mert ez a természet rendje. Miután megszülte a gyereket, legyen hálás a sorsnak, a férjének, az atyaúristennek, hámer milyen csodálatos adomány a gyerek.
Ha netán panaszkodni merne* - mert nincs nehezebb a gyereknevelésnél, rózsaszín takony ide vagy oda - akkor legyen neki kuss, hát ezt akarta, ez a természet rendje, ez csodálatos, hö.
Ha nincs gyereke és egyedülálló, akkor aztán végképp legyen neki kuss, mer ő nem tudja hol a helye - szánalmas tehát - és persze szívesen használják ugyan az ilyent, dehát azért nem normális ez, nem akarni gyereket, egyedül élni, piha.
És bár más téma, de ide kapcsolódik a másik kedvencem: amikor a férfiak fűvel-fával félrelépnek, akkor mindig lehet ösztönnel, meg génekkel takarózni, ellenben a szaporodás, az ugyebár nem egy ösztön, a férfi világos, hogy nem akar gyereket, beleviszi a nő (aki viszont ostoba, selejtes ribanc, ha netán tulajdonképpen egyedül akarna maradni. Jójó, nem magyarázom, értitek ti, csak mindig újra felhúzom magam rajta.)
* én nagyszerűnek tartom, hogy manapság már szabad beszélni - na jó, nagy óvatosan, puhatolózva, a megfelelő embereknek - a gyereknevelés árnyoldalairól is. Szerintem kifejezetten fontos egy nőnek, hogy ne érezze magát halálosan egyedül, mikor épp borzasztóan nehéz időszakban van(nak) a gyerek(ek).
PS: írtam én erről már régen, más aspektusból, de azért valami ilyesmiről volt szó már akkor is, legalább következetes vagyok, háddenem?
