ismételjük át a leckét

Ez már volt itt ugyan - más formában kicsit -, de mindig szeretem az én őszinteségemet egy szakértővel (Vekerdy nekem nagyon hiteles figura, még egy rakás gyereke is van) is alátámasztani, Hős Anyák (leendő Hős Anyák, akik nekem prédikáltok) figyeljetek, nagyon fontos ezeket tudatosítani:

De akkor mi az igazi? Nyilván, ez egy filozofikus kérdés, ráadásul nekem még csak két éve van gyerekem, mégis minden nap azt kérdezgetem magamtól, hogy vajon jó szülő vagyok-e, vagy mitől lehetek még jobb. Önnek például négy gyereke van, tehát a gyakorlatból is jól tudhatja.

Ezzel kapcsolatban egy könyvcímet idéznék: Hogyan ne legyünk tökéletes anyák. Ez nagyon fontos. Attól meg lehet őrülni. A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a csontunkat, de ez az elmúlt évszázadokban nem volt gond, hiszen nagycsaládok éltek együtt, ott volt a dédi, a nagymama, nagypapa, nagynénik, nagybácsik, senki nem gondolt arra, hogy az anya és az apa küzdjön egyedül a gyerekkel.

Meg kell szabadulni időnként a gyerekektől. Egyedül is, a házastárssal együtt is pihenni kell, emberi életet kell élni. A gyereknek való kiszolgáltatottság ugyanis ezt lehetetlenné teszi. Sőt, ha tehetik anyagilag, a családok szerezzenek bébiszittert, aki azt csinálja, amit kérnek tőle. Sok anya azt mondja, hogy úgyis otthon van, csak a gyerek a dolga, és miért fizetne ezért valakinek, de ez mentálhigiénés szempontból irtózatos tévedés. Az izolált nevelési körülmények között segítségre szükség van.

Ez istenien hangzik, de nem mindenki tudja megoldani.

De akkor is, a jó szülő elsősorban nem a lakásra figyel, nem a takarításra, vasalásra, sőt, egyáltalán nem is vasal, hanem igyekszik jól érezni magát. Legyen a szülő jól, legyen saját magával azonos.

Ha baja van, sírjon, ne tegye le feszülten a gyereket, és ne vonuljon el a fürdőszobába sírni, hanem sírjon, és egyszerűen magyarázza el, hogy miért. Például, hogy elköltözött a papa. Nem azt mondjuk, hogy a papa gazember, vagy hogy a rohadt kurva elcsábította, azt ne öntsük a gyerekre, de azt, hogy az apa elment, és ettől én szomorú vagyok és sírok, ezt nyugodtan lehet mondani. A gyerek úgyis mindent levesz a láthatatlan antennáival, és nem aszerint viselkedik, amit mondunk, vagy követelünk tőle, hanem észrevétlenül veszi át a valódi értékrendet. Nem azt, amelyiket prédikáljuk, hanem azt, amelyik a valódi.






Elsősorban most ezt azért mutattam, hogy mindenki  fogja fel, hogy ez az egész gyerekezés nem olyan egyszerű, hogy hazamegyünk a kórházból és élünk mint hal a vízben - mert nekünk már minden jó, nekünk már van gyerekünk. Ugyan már.
Szerintem ami a legnehezebb, az nem feltétlen az éjszakázás (bár azt gondolom, hogy az nagyon tönkre tudja tenni az embert és sok gyereknek bizony egészen komoly éjszakai élete van), hanem a monotonitás, a napok egyformasága, a teljes kiszolgáltatottság anyagilag és érzelmileg a férjünknek és minden más szempontból a gyerekeinknek is.
Aztán az, hogy hiába kell Vekerdy szerint elhanyagolni a háztartást, a gyerekeknek csak enni kell (és nem árt egészségeset enni), tiszta ruhát kell venniük, sőt, az egészségüknek azért nem árt, ha nem egy koszfészekben laknak, úgyhogy bizony-bizony, az ember akkor suvickol és főzöcskézik, amikor a gyerekek épp engedik (ez nagyjából akkor van, ha alszanak, de egyes gyerekek bizony keveset és rosszul alszanak; ma éjjel mi se nagyon aludtunk megint, khm).
Aztán itt van a magány, ami nagyon nehéz sokszor még az olyan remete típusnak is, mint én (oké, sok szempontból az enyém végképp speciális helyzet ezzel az országról-országra járással): tegnap, a zsibongó játszótéren például olyan ősmagány fogott el, hogy azonnal le akartam feküdni a fűbe sírni (de aztán inkább felültem a gyerekekkel a forgó korongra és megnyugodtam).
És akkor még külön a gyereknevelés buktatóiról nem is beszéltünk: arról, hogy az ember nap mint nap be van szarva, hogy amit csinál, azt jól csinálja-e (biztos nem mindenki, de szerintem sokan), hogy hogyan kezelje a hisztiket, a nemevést, rossz evést, nemalvást, szorulást (nálunk ez állandó műsor, csütörtökön emiatt nem mentünk kirándulni), az állandó betegeskedést, a testvérharcokat, stbstb.
Igen, a gyerekek csodás lények, ugyanakkor valóban kiszívják a vérünket és lerágják a csontunkat - ha hagyjuk.
És ha nincs más választásunk, akkor bizony hamar itt állunk majd kiszipolyozva, megrágva és kiköpve. Igen, fontos, hogy a gyereknevelésre pozitívan tekintsünk - bár ember legyen a talpán, aki például a gyerekek hónapokig tartó betegeskedése közepette is  képes mindig pozitív lenni -, fontos, hogy azt tartsuk leginkább szem előtt, hogy mennyire szeretjük őket, de igenis fontos tisztában lenni a saját korlátainkkal (és bizony, az is fontos, hogy legyenek korlátaink) és szerintem fontos az is, hogy tudjuk, a gyereknevelés nemcsak habos-babos álom, hanem nagyon sokszor kőkemény bányász munka - ha ezt tudatosítjuk, akkor sokkal kevesebbet fogunk csalódni mind magunkban, mind a gyerekeinkben.
Na, ennyit a filozófiáról, megyek takarítani, bevásárolni, mosogatni, főzni (ja, hanyagolom a háztartást, hehe - mondjuk tény, hogy vasalni sose szoktam...).

Ezt a témát egyébként most azért vettem elő megint (azonkívül, hogy állandóan foglalkoztat), mert tegnap éjjel jól összevesztünk Marcival - a gyerekek születése előtt nemigen voltak veszekedések, most rengeteg van -, mert Marcika éjjel egykor kezdett műsorozni, amikor épp szerettünk volna kicsit olvasni (igen, ilyenkor van idő olvasni és még csak nem is a szexről beszélek), én meg utálom, hogy Marci ilyenkor türelmetlen és kiabál a gyerekekkel (persze megértem, mert én is megőrülök már, hogy semmit nem lehet csinálni soha, csak velük foglalkozni), egyszerűen kiborít, ahogy beszél velük néha, aztán már válni akartam éjszaka, eh, szomorú volt, most is eléggé magam alatt vagyok.
Ezt meg azért mondom, mert az előbbi felsorolásból kihagytam a kapcsolati nehézségeket (pedig ez egy kardinális dolog): szerintem a nagyon biztos kapcsolatokat is komolyan próbára teszi a gyerekvállalás és nagyon nehéz megemészteni, hogy pár évig egyáltalán nincs időtök egymásra.
Valamelyik nap olvastam egy szívszorongató megjegyzést valami blogon: azt írta nagyon velősen egy kommentelő, hogy nincs semmi, ami jobban szétverhetné a kapcsolatokat, mint egy gyerek...egyébként nyilván a fordítottja is igaz és valószínűleg nincs semmi, ami jobban szétverhetné a kapcsolatokat, mint a gyermektelenség, főleg, ha a pár valamelyik tagja - vagy mindkettő - nagyon vágyik gyerekre.
Persze nem tudom, hogy az ikrességnek mekkora szerepe van a sok veszekedésben, valószínűleg nem kicsi: a nulláról egyszerre két gyereket tutujgatni, ráadásul kettesben, segítség nélkül, az aztán tényleg óriási változás egy pár életében.  Lehet, hogy egy gyerekkel könnyebb lenne, lehet, hogy nekem is kevesebb problémám lenne, lehet, hogy mi is kevesebbet balhéznánk, kevésbé lennénk leterhelve és kevésbé lennénk fáradtak; fogalmam sincs, nem tudom milyen lehet egy gyerekkel.
Azt viszont tudom, hogy akinek egy gyereke van, az is pont ugyanezeken átmegy, mint én, mint mi, igen, lehet, hogy kisebb intenzitással, lehet, hogy több segítséggel, lehet, hogy eleve pozitívabb életszemlélelettel, minden ilyen lehet, ki-ki döntse el maga: de azt nem szabad akkor sem elfelejteni, hogy gyereket nevelni minden boldogság és szépség ellenére is NEHÉZ - még ha a feje tetejére áll is minden Hős Anya.






PS.: Ja, igen és szerintem az is borzasztó fontos, hogy ne érezzük magunkat utolsó szemétnek, ha a fentieket beismerjük.
Az már egy lépés az önazonosság útján. Na meg az is az, hogy baromira elcseszem a délelőttöm ezzel a posttal és nem csinálok az égvilágon semmit itthon, eh.
Na megyek is, vár az undormány házimunka.