Jaj, dehát mit tudtam én a két óránkénti etetések idején!
Azt képzeltem az a vég, hogy két órákat alszom négy hónapig (rettenetes volt, teszem hozzá borzadva), de nem, nem az a vég, hanem az a vég, ami most van mióta otthon voltunk, azaz mióta egyfolytában betegek és szeparációs szorongásuk van: az elalvás most már megy megint jól, nem kell bemennem, de aztán...ha tegnap este nem voltam tízszer náluk, akkor egyszer sem (fél kettőkor feküdtünk le), majd valamikor hajnalban megint eldurvult a hisztériás helyzet, kínomban bementem (Marci tök beteg), jó, ott alszom...nade Marcika fél nyolckor már rikolt hisztérikusan, hogy fekelünkfekelünk, rémes, egyszerűen rémes. Délután egy ideje pontosan hatvan percet hajlandók aludni, ha elég betegek, akkor negyvenötöt, mint például ma délután is, hát komolyan sírhatnékom van ettől, sírtam is...újabban minden meseolvasáskor elalszom én is.
Más embereknek két évesen kezdenek normálisabban aludni a gyerekeik, a mieink most szoknak le az alvásról, szuper. Kár, hogy nem lehet előre aludni, másfél évig annyira el voltunk kényeztetve.
A nagyon komoly tanácsom a még gyermekteleneknek, terheseknek: valóban egy egész falu kell egy gyerek/a gyerekek felneveléséhez, szerezzetek segítséget bármi áron, mi most épp megint majd' megpusztulunk.
