Szegény kis Lencse, megint sír reggel a bölcsiben, nem akar bemenni - Marcus már megszokta, tök lelkesen betrappol -, érdekes ez a szeparációs szorongás, néha úgy tűnik, mintha elmúlt volna, aztán megint nagyon erősen előtör, mondjuk az a legnehezebb, mikor mindkettőjüknek van, mert hát amúgy is folyton utánozzák egymást. Ja, a verekedés új szintre fejlődött: miután valaki fejbe csapta a másikat, jön és jelenti, hogyaszongya megütötted Marcikát. Ütögetted Lénát. Az a baj, hogy ezen mindig kicsit röhögnöm kell, de persze nem lehet. Ez nekem különben komoly nehézség, hogy egy csomó esetben muszáj lenne röhögni, de nem lehet, mert hát akkor hogy is vennék komolyan a szabályokat...
Egyébként meg el vagyok rendesen plattyanva, nyilván az apukám születésnapja miatt, fáj nagyon a fejem meg a szívem - nem tudom hogy fogok én az ő lakásukban lakni, rettegek ettől.
Tudom, uncsi vagyok, mindig csak ezt ismételgetem, dehát annyira nyomasztanak ezek a dolgok.
Tiszta hülyeségeken borulok ki, például, hogy meglátom a Skype-on vagy a telefonomban a számukat és teljesen magam alá kerülök, hogy nem tudom már soha többé felhívni őket, de kitörölni képtelen vagyok. Ez a gyász ez sosem múlik el?
Fogalmam sincs miért - de, azért vannak sejtéseim -, de sokkal durvább, fájdalmasabb, erőszakosabb az apukám miatt érzett gyászom. Persze nyilván nem mindegy, hogy hal meg a szerettünk: valószínűleg sokkal jobb, ha békésen elalszik - persze nyilván kevéssé békés aki beteg, de értitek - nyolcvan évesen (bár férfiaknál ez azért ritka), mint az, hogy kiugrik az ablakon hatvan éves korában. Borzasztó.