A legviccesebb, mikor megbeszélik magukkal, amit amúgy velem szoktak, tehát ilyeneket dünnyögnek az orruk alá: Nem szejetem Majcikát. Jaaajj, ne mondj ilyet, én nagyon szejetem Majcikát, olyan ajanosz. vagy Szejetem mamát. Én is szejetlek. vagy Nem szejetem mamát. Jaaajj, ne mondj ilyet. Mama szomojú. Szegén mama.
Sajnos a szeretlek mellett elkezdték a nemszeretleket is, amit persze általában nem veszünk komolyan, de időnként nem esik jól - tudom, hülyeség, de mégis -, persze teljesen meg vannak zavarodva, mert puszilgatnak és közben mondják, aztán meg lesik a hatást. (Most azt hiszem alapvetően minden szó, mozdulat és tett a határok feszegetését szolgálja)
Egyébként szerintem a felnőtteknek is pont ilyen rendszertelen összevisszaságok és egymásnak ellentmondó érzések járnak a fejében állandóan, csak a gyerekek az égvilágon mindent kimondanak, ami eszükbe jut - nagyon érdekes megfigyelni, ahogy működik a kis agyuk, hihetetlen az egész. Tavaly ilyenkor még olyan nagyon babásak voltak (és persze nem beszéltek), most meg már azt mondják, hogy buon giorno, meg haverjaik vannak a bölcsiben, őrület.
PS.: De a legcukibb, hogy Marcika elkezdett memének meg memának hívni, szerintem ez nagyon aranyos és a családunkban amúgy is nagy hagyománya van az idétlenebbnél idétlenebb nevek kitalálásának, az anyámmal tudtuk ezt nagyon jól csinálni, akit a tesómmal csak Lajosnak hívtunk, khm...
