Istenes

Mennyire rémisztő lenne már valaki olyanban hinni, aki semmi jelét nem adja a létezésnek. (Mer azér lássuk be, elég kevés hívőnek jelent már meg Szűz Mária és társaik...)

Sőt, tovább megyek: mennyire ijesztő lenne hinni benne akkor, ha bizonyosságot szereznék róla, hogy létezik és elhinném, hogy a sorsomat ő egyengeti: fogalmam se lenne a szándékairól és folyton azon aggódnék, hogy nem én irányítom az életemet. Ahhoz pont eleget rángatnak a saját, érthetetlen és sokszor teljesen megmagyarázhatatlan érzéseim - tehát nem kívülről jövő dolgokról van itten sem szó -, hogy egy rajtam kívül álló, teljesen rejtélyes gyökerű irányítást is elviseljek.
Csimpaszkodni egy felsőbb hatalomba (istenbe), egy viszonylag nagy közösségbe (a nemzetbe) és egy kisebb közösségbe (a családunkba) és kívülről várni a segítséget, szerintem nagyon kétségbeesett dolog. Az embereknek izoláltan kéne élniük egészen addig, amíg be nem bizonyítják, hogy egymás nélkül is boldogulnak. (Jójó, ez kissé elvetemült ötlet)
Nem, semmi bajom a vallással, mindenki abban hisz amiben akar. De hadd ne mindig én legyek tekintettel mások hitére, legyenek néha a hívők tekintettel az én hitetlenségemre: van aki szemforgatni és sóhajtozni és moralizálni szeret isten kapcsán, én meg szeretek egyrészt elmélázni azon, hogy milyen nagyszerű, hogy isten nem létezik, másrészt elég mókásnak találom az egész hites, egyházas mizériát. És mielőtt a sátánt látnák bennem egyes tévénéző gyerekek, gyorsan elmondanám, hogy nincs ennek az egésznek olyan nagy jelentősége mint amit az emberiség szeretne belelátni...de az ember sajnos olyan, hogy szereti nagyon az ilyen egymásra mutogatós játszmákat.