szerda, április 25, 2007

Szép kövér dilemma

sms: "Őszinteség címén jogod van a másikat megbántani?"

Ez egy nagyon izgalmas kérdés. Hogy kinek mihez van joga. Meg hogyan lehet a másikat nem megbántani miközben őszinték vagyunk. Meg ha nem vagyunk őszinték akkor nem sértjük-e meg még ocsmányabbul a másikat? Vagy magunkat? És hogy kinek a szempontjai a legfontosabbak? Meg valójában hányféle igazság létezik? És hol kezdődik tulajdonképpen az önzés? Meddig jogos énvédelem a hazugság/az őszinteség? És hogy a sértettség vajon nemcsak a környezetünk egyfajta zsarolása/sakkban tartása? Hümmhümm.

Ezekről így kábé két hétig tudnék moralizálni.

14 megjegyzés:

  1. >Őszinteség címén jogod van a másikat megbántani?


    szomorú, gyáva és gyenge ember az, akinek ilyen dilemma egyáltalán felmerül. hogy az igazmondás nem olyan magától értetődő evidencia, mint az, hogy nem szarunk a másik szájába.

    VálaszTörlés
  2. hát igen, de a te kíméletlen őszinteséged meg túl sarkos. mondjuk tény, hogy nagyon célravezető.

    VálaszTörlés
  3. Az őszintség jó dolog, de ha minden ember őszintén megmondaná a másiknak, mit gondol róla, összeomlana az egész civilizáció.

    VálaszTörlés
  4. molly, basszus, hogy lehet az őszinteség kíméletlen? vannak kevésbé igazságok, meg inkább igazságok, és akkor mondjuk csak az inkább igazságokat szabad megmondani a másiknak? vagy megfordítva?

    VálaszTörlés
  5. blogaddikt: igen, ez egy nagyon közkeletű és népszerű mentegetése a gerinctelenségnek.

    VálaszTörlés
  6. hát iván, egyetértek veled nagyon is, viszont az is tény, hogy szeretem elkerülni az olyan helyzeteket amikben megbántok valakit. tudom, tudom, az már legyen az ő dolga, hogy hogyan kezeli az őszinteségemet.

    VálaszTörlés
  7. Képzeljétek el, ha mondjuk tanár a diáknak, diák a tanárnak, főnök a beosztottnak és fordítva, szülő a gyerekének stb. mindig, minden esetben elmondaná az igazat, egy percig nem bírnánk ki egymás mellett, és halomra gyilkolnánk egymást.

    VálaszTörlés
  8. Különben meg a nagy igazmondók elolvashatnák vagy megnézhetnék Ibsen: Vadkacsa című drámáját. Abban pont egy ilyen igazmondó csávó mindenkinek megmondja az igazat, s ezzel rengeteg tragédiát okoz. Éppen erről a dologról szól.

    VálaszTörlés
  9. ibsen helyett olvass nietzschét, okosabb ember volt.

    >képzeljétek el, ha mondjuk tanár a diáknak, diák a tanárnak, főnök a beosztottnak és fordítva, szülő a gyerekének stb. mindig, minden esetben elmondaná az igazat, egy percig nem bírnánk ki egymás mellett, és halomra gyilkolnánk egymást.

    na ez az igazi tőrölmetszett fasság. az van ugyanis, hogy ha valakinek megmondod az igazat, ami esetleg kellemetlenül érinti, akkor egy kicsit pityereg, esetleg tíz percig hőzöng, rikácsol - oszt jónapot. lenyugszik, sőt, a végén még tulajdonképpen hálás is lesz neked.
    és nem csak azért, mert az emberek jelentős része még ahhoz is túl gyenge és gyáva és humanista, hogy megforduljon a fejében egy másik ember meggyilkolása, hanem azért is, mert a kicsit hevesebb érzelmi reakciók elültével mindig rájönnek, hogy jót tettél velük.

    példa#1:

    odajön hozzám a srác, hogy írt/rajzolt/festett/sütött valamit, és szeretné kikérni a véleményemet. (azért, mert mondjuk én éppen spíler vagyok azon a területen, ami érintett). az alkotás bűnrossz. nem gagyi, nem kellemetzlen, hanem minősíthetetlenül rossz. abból a fajtából, amiből az ember látja, hogy a delikvensnek ezen a területen semmi de semmi keresnivalója nincsen. a humanista logika ilyenkor azt diktálná, hogy hát finoman és diplomatikusan hívjuk föl a figyelmét a hibákra, szépen mondjuk el neki a dolgot, de vigyázzunk, nehogy összetörjük a lelkivilágát.

    ha őszinte akarok lenni, akkor viszont kendőzetlenül és kíméletlenül megmondom neki, hogy ez egy szar. egy nagy rakás büdös szar.

    melyik esetben teszek vele jót?

    nos, felületes vizsgálódás alapján azt mondhatnánk, hogy az első esetben. ez tévedés. az első esetben mondjuk a csávó megérti a problémát, de lehet, hogy ezt ösztönzésként fogja fel, hosszú évek alatt rengeteg időt és energiát öl a képességének a fejlesztésébe, és föl is hozza magát egy tisztességes szintre. tűrhető dilettáns lesz belőle, még esetleg meg is tud élni belőle. de sosem lesz igazán jó. sosem fog bekerülni a jók közé, mindig ki fog maradni a legjobbak közül. ebbe aztán évtizedek alatt szépen belekeseredik, és kb. negyvenöt éves korában ott áll úgy, hogy tudja: elbaszta az életét.

    a második lehetőség: a csávót összetöröm. de úgy, hogy egy napig ne lásson a fájdalomtól, a dühtől és a megaláztatástól. úgy, hogy soha többet ne jusson eszébe ezzel foglalkozni. ez egy rövid ideig szar lesz neki, sajnálja magát, nyalogatja a sebeit, majd amikor megunta, akkor fogja, és keres magának valami olyat, amiben igazán jó lehet. ésesetleg meg is taláélja, ha például a következő kísérletnél nem a humanistával, hanem a hozzám hasonló köcsöggel hozza össze a sorsa, aki megmondja neki az igazat.

    szóval?
    mikor teszek jót valakivel?

    VálaszTörlés
  10. hát igen, kétségtelen, hogy az utóbbi időben én is arra jöttem rá, hogy a szép szavak csak torzítanak és ha finoman mondod amit akarsz, egészen biztosan félreértik. vagy meg se hallják.

    VálaszTörlés
  11. Ez a példa oké, de ugyanennyi ellenpélda is van, pl., hogy a tanár téved, Edison megbukott fizikából, József A. kettest kapott érettségin magyarból, s az érettségi biz. elnöke, nagy hírű irodalomtörténész különben, azt mondta neki, hogy ne foglalkozzon versírással. Tehát a nagy igazság, amit a másik orra alá dörgöltök, esetleg nem is igazság. Másrészt, ha igazatok van, akkor a gyöngédség, udvariasság, tapintat, ezeket dobjuk a francba, de milyen lenne a világ ezek nélkül? Erre az egészre nincs általános szabály, érzelmi intelligencia kérdése, van, amikor tényleg kegyetlen őszintének kell lenni, s az a jó, máskor az igazságot kicsit megédesítve kell adagolni, stb.

    VálaszTörlés
  12. hát igen, pont ez a legnagyobb problémám, hogy milyen szituációkban kell feltétlenül igazat mondani és mi az, ami nem érdemel annyit, hogy vállajuk az őszinteséggel járó kellemetlenségeket (mert azért őszintének lenni sokszor rettenetes) és elég, ha tapintatosan hazugok vagyunk.

    VálaszTörlés
  13. Pont ettől szép az élet, hogy kiszámíthatatlan...De nem kellene Ibsent fikázni, mert ez ugye Molly Bloom blogja, márpedig James Joyce irodalmi példaképe pont Ibsen volt.

    VálaszTörlés
  14. Sunyi emberölő megjegyzések. Az érzelmek kiforgatása szimplán célzatos tevékenység. Szomorú, de nem lépsz ki jó ideje ebből a körből. Csak okosan, kívánom a jövőben.

    Moralizálni a lebulvárosodottabb kommunikáció.

    VálaszTörlés