Az Animás korszakban történt az is, hogy egy fél éjszakán át álltam a Margit hídon, hogy akkor most elég volt, én meg akarok halni, kész, vége. Aztán ügyesen megbeszéltem magammal, hogy nem azért szült engem az anyám, hogy ilyen szánalmas véget érjek, viszont valahogy muszáj volt demonstrálnom a kétségbeesésemet, úgyhogy úgy döntöttem, világgá megyek (26 éves voltam ekkor), össze is pakoltam a cuccomat hajnalban, pár emberhez elmentem elköszönni (hajnali háromkor, úgy bizony) de a Nyugatiba érve csalódottan érzékeltem, hogy még nem járnak a vonatok, így a menekülést hirtelen megunva szomorúan hazamentem aludni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése