Túl hosszú és idegesítően közhelyes bejegyzés

Tulajdonképpen nagyon érdekes megfigyelni azt a folyamatot, hogy valaki, aki alapvetően a szerelmedre pályázik (vagy pályázott azelőtt), hogyan avat egyre inkább a bizalmába és ezáltal hogyan veszted el fokozatosan a női vonzerődet és lesz belőled valóban fontos ember - és nem nő - az életében. Ő erről még mit sem sejt, de én már jól ismerem ezt a folyamatot. A szerelemhez játszmázni kell, mert a szerelem nehezen tűri az igazságot. Úgy képzelem, a házasságok is valahogy így működnek, persze ez a folyamat sok-sok év alatt játszódik le és sokkal kevésbé őszinte az egész: sok-sok elfojtás, hazugság és önbecsapás eredménye, hogy az emberek végül együtt maradnak.
Azt is érdekes megfigyelnem, hogy a legtöbben milyen iszonyatosan elfásulnak a mindennapi életük során: egy idő után már képtelenek magukról beszélni, sőt, szép fokozatosan elkorcsosul még az igényük is arra, hogy a saját lelküket és agyukat ápolják, gyomlálják, vigyázzák.
Ez persze természetes folyamat, a mindennapi rutin megöli a legszebb dolgokat az emberben (kivéve, ha kifejezetten odafigyel, hogy ne csak robotként tegye a dolgát). Nem, nem azt mondom, hogy folyamatosan a lelkünket kell elemeznünk, minden egyes rezdülést vizsgálgatnunk - ez baromi egészségtelen dolog, én már csak tudom -, de igenis ápolni kell az egyediséget, az érzéseket, a kreativitást és a spontaneitást. Szerintem csak ezek a dolgok tesznek érdekessé egy embert.