Ez mennyire klasszikus: amint leírom, hogy jól vagyok, mély kétségbeesésbe süppedek, reggel még bőgtem is, jól összevesztünk, a babák* bömböltek, eh.
Hogy mi a bajom? Hát, csak a szokásos, halálra unom az egész gondolatkört: mit fogok csinálni később, mikor és hol lesz munkám, folyton tök egyedül vagyok a babákkal reggeltől késő estig, soha sehova nem tudok elmenni, hogy kicsit magamban legyek és azzal, hogy velem mi lesz vagy mi van, az égvilágon senki nem foglalkozik, mindig más emberek (a gyerekeim és az apjuk) jövőjét egyengetem, stbstb. És persze az a baj ezekkel, hogy nincs rájuk megoldás, néha kesergek rajtuk, bőgök, kétségbeesem, aztán a szőnyeg alá söpörjük és kész, viszlát.
A macskával viszont újra a régi a kapcsolatunk: sokáig nem foglalkoztam vele egyáltalán (nem szép dolog), mert képtelen voltam ennyi mindenkit ilyen nagyon szeretni, de most újult erővel imádjuk egymást és amikor Fanni hajnalban a hátamnak dőlve dorombol, na, hát akkor végtelenül boldog vagyok.
*Marci barátja azt mondta, hogy már nem babák, ne nevezzük őket így, mer már nagyok, szóval ez az elnevezés kilőve. Állatkáknak ugye nem szabad hívni őket, mer az milyen degradáló, szóval legyenek akkor mondjuk...mókuskák. Ja, nem jó, azok állatok. Akkor őőő...kutyuskák. Hú, az se jó, nem is tudom, akkor mondjuk...kiscicák! Vagyvagyvagy macikák, báránykák, kismadarak. Fú, nem megy ez sehogyse, sajnálom, az aranyosságról főleg állatok jutnak eszembe. Na jó, akkor legyenek mondjukőőő...manók. Ez az, megvan! Manóbarátaink. (az anyám hívta manóbarátunknak a macskát)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.