félrebeszélős

Ma megint azt éreztem, hogy leírnék egy csomó dolgot, de tudom, hogy nem lenne hiteles semmi amit mondok, mert egy ideje nem vagyok őszinte és ennek egy csomó oka van és hát az okokról sem beszélek azért, mert hazudnék és elhallgatnék egy csomó mindent.
Viszont ha lenne egy titkos blogom, ahol tényleg leírhatnám a legbetegebb dolgaimat is, akkor folyton azon paráznék, hogy valaki megtalálja, felismeri a stílusomat, ráadásul asszem nagyon szánnám magam ha titokban sunnyogva mernék csak magamról beszélni.
Végülis mi ez a nagy felhajtás a "kiadom magam" meg a "magánügyek" körül?
Úgyis mindenki nagyjából ugyanazt csinálja, csak mind kicsit máshogy vagyunk betegek.
Persze van egy csomó dolog, ami pont attól kap erőt, hogy kimondja az ember, merugye amit nem mondunk ki, nem írunk le, az azért könnyen elmúlik, átalakul, végülis ezért marhaság mindent megfoghatóvá tenni, leírni, beszélni róla.
És talán ezért hülyeség azt mondani, hogy az írás terápia mert bizonyos szempontból inkább csak elmélyít dolgokat amik amúgy maguktól eltűnnének.
Na jó. Csak azt akartam ám mondani, hogy szomorú vagyok.